Kb. nyolc évvel ezelőtt kezdtük szerkeszteni a ... még címe sincs. Se eleje, se vége. Hogy mi motivált? Azt hiszem, volt benne valami lázadás; amikor reggeltől estig orvostudománnyal tömték a fejünket, akkor időt szakítottunk arra, hogy a festészet területén felfedező utakat tegyünk. Lehet, hogy csak utólagos belemagyarázás, nem volt semmiféle lázadás, csak torkig voltunk az egyoldalú, előemésztett szellemi táppal. Az orvostanhallgatók órarendjét elnézve, én magam is csodálkozom, hogy mikor volt időnk rá, emlékszem, voltak festők, akikről az internetes kutakodás mellett (akkoriban floppyn hordtam haza az infót) több könyvet is elolvastam.
Péterfi István gyűjtötte a képanyagot, ő végezte a szerkesztést, tördelést. Olyan gondosan, pixel-precizitással, mintha nyomdába küldtük volna, pedig csak egyetlen megrendelőnk volt, Évi a Kövesdombról.
Tudom, vannak akik azt mondják, szamárság az egész, mennyi kárba veszett idő, energia, és semmi haszna, az orvosok legyenek orvosok, foglalkozzanak a betegségekkel, egyesek szerint az egészséggel is, a többit hagyják arra, aki jobban ért hozzá, egy felelős, felnőtt ember, profitorientált polgár belátja, hogy a nemzetek haladása csak úgy valósítható meg, ha a szakemberek a szakterületükben kellően elmélyülnek, és a legjobb eredmény érdekében az elmélyültségből csak enni és aludni térnek magukhoz.
Aztán jött az államvizsga és egyéb komoly elfoglaltságok, nem írtuk tovább. Így aztán nincs címe, nincs eleje, se vége. És nem is lesz. Mielőtt azonban azt hinné valaki, hogy végleg jobb útra tértem, és már csak a szakmával foglalkozom, elárulom, hogy nem így van. Mostanában például paradicsomot termesztek - de erről majd egy másik bejegyzésben.
Még annyit elárulok a témához kapcsolódóan, hogy tavaly felfedeztem a perspektívát. Rájöttem arra, hogy nem érdemes azt figyelni, ki mit tud és mit mond, hanem azt, hogy honnan nézi a világot és mennyit lát belőle. Észrevettem, hogy a tudás és a közlés tartalma változik, ezzel szemben a perspektíva rendszerint csak kivételesen és igen lassan. Aztán Wittgenstein is figyelmeztetett, hogy az értelmem határa és a világ határa nem ugyanaz. És akkor perspektívát váltottam. Feladtam a nemzetek fejlődésének nézőpontját és az összes ebből származó problémát, és koncsagelőd szemgödréből kezdtem figyelni a világot, na ekkor kezdtem paradicsomot termeszteni. De ez egy másik történet.
Mondom, nincs eleje, se vége, és nem is lesz, de címet azt adhatok neki: Barangolás a festészetben. Beszkenneltem, hogy megmutathassam nektek.
Barangolás a festészetben
Péterfi István gyűjtötte a képanyagot, ő végezte a szerkesztést, tördelést. Olyan gondosan, pixel-precizitással, mintha nyomdába küldtük volna, pedig csak egyetlen megrendelőnk volt, Évi a Kövesdombról.
Tudom, vannak akik azt mondják, szamárság az egész, mennyi kárba veszett idő, energia, és semmi haszna, az orvosok legyenek orvosok, foglalkozzanak a betegségekkel, egyesek szerint az egészséggel is, a többit hagyják arra, aki jobban ért hozzá, egy felelős, felnőtt ember, profitorientált polgár belátja, hogy a nemzetek haladása csak úgy valósítható meg, ha a szakemberek a szakterületükben kellően elmélyülnek, és a legjobb eredmény érdekében az elmélyültségből csak enni és aludni térnek magukhoz.
Aztán jött az államvizsga és egyéb komoly elfoglaltságok, nem írtuk tovább. Így aztán nincs címe, nincs eleje, se vége. És nem is lesz. Mielőtt azonban azt hinné valaki, hogy végleg jobb útra tértem, és már csak a szakmával foglalkozom, elárulom, hogy nem így van. Mostanában például paradicsomot termesztek - de erről majd egy másik bejegyzésben.
Még annyit elárulok a témához kapcsolódóan, hogy tavaly felfedeztem a perspektívát. Rájöttem arra, hogy nem érdemes azt figyelni, ki mit tud és mit mond, hanem azt, hogy honnan nézi a világot és mennyit lát belőle. Észrevettem, hogy a tudás és a közlés tartalma változik, ezzel szemben a perspektíva rendszerint csak kivételesen és igen lassan. Aztán Wittgenstein is figyelmeztetett, hogy az értelmem határa és a világ határa nem ugyanaz. És akkor perspektívát váltottam. Feladtam a nemzetek fejlődésének nézőpontját és az összes ebből származó problémát, és koncsagelőd szemgödréből kezdtem figyelni a világot, na ekkor kezdtem paradicsomot termeszteni. De ez egy másik történet.
Mondom, nincs eleje, se vége, és nem is lesz, de címet azt adhatok neki: Barangolás a festészetben. Beszkenneltem, hogy megmutathassam nektek.
Barangolás a festészetben
Szeretem, amikor kiderül egy ember sokoladalúsága. Tudtam én, hogy van még valami a tarsolyodban. Várom a többit.
VálaszTörlésA sokoldalúságról Németh László azt mondta, hogy a körnek például csak egy oldala van...
VálaszTörlés