Szia, Alpár!

Éppen hazafele tartottam a munkából, amikor megpillantottam Alpárt. Évfolyamtársam volt, régi cimbora, megörültem neki. Üdvözöltem volna, de nem arra nézett, másfél méteres léptekkel szaporázott a járdán. Kicsit lassítottam, leengedtem az ablakot, nagyot dudáltam, mondom, szia, Alpár, erre intett ő is, aztán mentünk tovább, ki-ki a maga dolgára.
Itt akár be is fejezhetném, a mondanivalóm tulajdonképpen csak ennyi. Szia, Alpár, de jó, hogy látlak. Itt mégsem teszek pontot, mert a nyájas olvasó elégedetlen lenne, hozzászokott a kerek történetekhez, melyeknek értelme és célja és mondanivalója és üzenete és legfőképpen tör-té-ne-te van.
Évekkel ezelőtt elolvastam egy brassói fiatalember, Mikó András írásait. Még húsz éves sem volt, amikor meghalt, biztos vagyok benne, hogy nagy író lett volna. A Meg nem írt regény című „nagyonkisregényében” azt írja, hogy a tervezett regényének üzenete, mondanivalója: „Szia, Mami!”. Nem viccelek, engem lenyűgözött ez a gondolat. Végre egy ember, aki Mikó András és nem Dosztojevszkij akar lenni, nem akar a szenvedő emberiséggel együtt érezni, nem akar az emberiség nevében szónokolni, csak annyit üzen, amennyi mondanivalója van abban a pillanatban: Szia, Mami. Nagyon tetszik.
A klinikai kutatásokban kezdenek divatba jönni az úgynevezett meta-analízisek. Miről van szó, nagyon röviden: ritka betegségek esetén a szerzők csak néhány tucat beteget tudnak „feldolgozni”, ugyanis csak ennyi áll rendelkezésre, így aztán az eredmények a kis elemszám miatt meglehetősen pontatlanok. Kitalálták, hogy összeszedik a világ minden tájáról az azonos témában készült cikkeket, a betegeket összeömlesztik egyetlen statisztikai mintába, amelynek az elemszáma ilyen módon eléri a százas vagy ezres nagyságrendet, így aztán pontosabb számításokat lehet végezni. Nos, a statisztikák statisztikája, az elemzések elemzése, ez a meta-analízis. A nagyon okos metaanalizálók arra döbbentek rá, hogy valami baj van ezzel az eljárással: a rendelkezésre álló cikkek mind olyan válogatott anyagok, amelyeknél kijött a várt eredmény, szuper p-értékekkel, bizonyított összefüggésekkel - és ez meghamisítja a valóságot. A valóság ugyanis az, hogy nagyon sok kutatásnak az az eredménye, hogy nincs összefüggés, nem bizonyítható a hipotézis, stb, de ezeket senki nem akarja kitenni az ablakba vagy az internetre. Miért? Mert nem siker-sztori, nem felel meg egy bizonyos le nem írt, ki nem mondott tudományos ideálnak. Azt mondják tehát a szakik, hogy ez félrevezeti a világot.
Ma voltam a piacon, nyári almát vettem a fiamnak. Nagyon szép gyümölcsöket árultak, arra gondoltam, hogy ez is része a világ félrevezetésének. Lassan már elfeledjük, hogy a nem manipulált, érett almák kétharmada vagy kukacos, vagy kisebb-nagyobb formai „hibával” tarkított, és valójában ez a normális. Már nem csak az irodalmat vagy a klinikai vizsgálatokat idealizáljuk meg, már az almától is elvárjuk, hogy kerek legyen és szabályos. A többi: selejt.
És így vagyunk az emberekkel is. A ráncok, őszülés vagy a gyér hajzat, szabálytalan fogazat vagy foghíjak, sebhelyek vagy anyajegyek, ilyen vagy olyan testalkat, a fájdalom – mindezek kívül esnek az egészséges ember fogalmán, ezeket javítgatni vagy rejtegetni kell. És hogyan viselkedik a normális ember? A normális ember először is úgy tud viselkedni, ahogyan a könyvek írják, állapottól függetlenül képes olyannak látszani, mint az almák a piacon, vagy a tudományos publikációk, vagy mint a tanulságos történetek; a normális ember gondolattal, szóval és cselekedettel elhatárolódik a betegektől és a lúzerektől. Te is tudod, hogy több-kevesebb sikerrel fenntartjuk a testi-lelki egészség látszatát, közben tudjuk, hogy a valóság… egy kicsit más.
A hétköznapok valóságának kilencvenkilenc százalékát olyan esemény- vagy élménytöredékek alkotják, amelyek nem méltók a megírásra, nincs különösebb céljuk vagy értelmük, nem érdekesek, egyszóval: nem szalonképesek; mégis, nem a filmre vihető, egyszeri, különleges események, hanem éppen ez a céltalan és értelmetlen, irodalmilag és ideológiailag láthatatlan tömeg határozza meg az életünket.
Fontosnak tartottam elmondani, hogy láttam Alpárt.