Mik vagyunk?

A fejlődésbiológusok azt mondják, hogy az egyedfejlődés során az egyed megismétli a törzsfejlődés lépcsőit. Ezt Müller-Haeckel-féle biogenetikai alaptörvénynek hívják, és hangzatosabb latin szavakkal úgy szokták mondani, hogy az ontogenézis megismétli a filogenézist. Talán a legismertebb példa: az emberi embrió a fejlődés korai szakaszában a halakhoz hasonlít, még kopoltyú-szerű szervvel is rendelkezik. Egy másik példa: a boróka (juniperus) nemzetségre jellemző, hogy a mag csírázásakor az első levelek mindig tűlevelek, később jelennek meg a pikkelyszerű levelek. Ezt úgy magyarázzák, hogy a Juniperus fajok ősei tűlevelesek voltak, és a faj egy régebbi állapota jelenik meg az egyedfejlődés korai szakaszában. Vannak, akik szamárságnak tartják ezt a párhuzamot, de már annyira benne van a köztudatban, hogy mindenképpen jó tudni róla. Ha másért nem, legalább azért, mert a gondolat átgyűrűzött egy meglehetősen távoli területre...

Johann Friedrich Herbart, a porosz iskola ősatyja, egy napon azzal a felismeréssel állt elő, hogy a gyermek egyéni fejlődése során pszichikailag átéli az egész emberiség életét. Feltehetően Haeckel tételének adaptációjáról van szó, mindketten a XIX. század második felében tevékenykedtek. Herbart úr és követői tehát arra a következtetésre jutottak, hogy a tananyagot úgy kell felépíteni, hogy a gyermek járja végig a kultúrtörténet lépcsőfokait, a népmeséktől és az Ószövetségtől indulva egészen napjainkig, ugyanis - szerintük - minden életkornak rendre megfeleltethető egy adott filogenetikai korszak, amire rendkívüli fogékonyságot mutat a tanuló.

Ha elfogadjuk a fenti hipotézist, akkor implicit módon azt állítjuk magunkról, hogy a fejlődés magasabb szintjén állunk, mint az előző generációkból bárki tehette. Ez nem spekuláció, azt tapasztalom, hogy kimondatlanul és íratlanul ez a gondolat jelen van a tágabb környezetemben (nem akartam társadalmat írni), és szerintem ez egy kapitális tévedés.

Néhány ember végig tudta járni az értelem filogenezisét, egyik-másikuk már „túllépett a mai kocsmán”, de nagy hiba ezt általánosítani. Hiába értjük teljes mélységében a hűtőszekrény használati utasítását, hiába tudunk 200 km/órát kihozni az autóból, hiába írjuk rá egy DVD-re a teljes ókori filozófiát, hiába gyógyítjuk a torokfájást egy penicillin feliratú gyógyszerrel – attól még személy szerint ecetmuslicák és moszatok vagyunk. Vagy fonálférgek, mészszivacsok és bordásmedúzák. Igen, történelmi léptékkel mérve kortársai vagyunk azoknak, akik a számítógépeket, a szürrealizmust vagy az antibiotikumokat kitalálták és megcsinálták, de kortárs-jogon büszkélkedni ezekkel a teljesítményekkel - nevetséges. Nem kell több, csak egy hosszabb áramszünet, és a hordólakó Diogenész is röhög rajtunk.

Látjátok, mik vagyunk? Folyami kagylók, agyarcsigák, tintahalak és földigiliszták vagyunk.

Olvasnivaló

1. Pukánszky-Németh: Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1996. [link]
2. Sass Miklós: Összehasonlító fejlődéstan. A fejlődésgenetika eredményei és tanulságai. [Scribd link]
3. Wikipédia: Filogenetikus rendszertan [link], Legea Haeckel. [link] 
4. A kép forrása: silverbirch/Deviantart.