Ma vettem egy füzetet. Sima lapút, ahogy mondani szokták. Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem új füzetet kezdeni. Tiszta lappal indulni, mondják a pszichológusok. Minden füzetem egy fogadalom, erős elhatározás, hogy abba csak hibátlanul, szépen írok. Négy-öt oldalnál tovább soha nem jutottam - a hibákat és az elfuserált betűket nem tudtam feltartóztatni. Kisdiák koromban rajzkörre jártam, ott is ugyanúgy voltam vele, a szép, fehér lapba beleképzelt tájképből rendszerint valami primitív mázolmány lett. Van, hogy eszembe jut egy ismert dallam... ne is beszéljünk róla...
Ma délelőtt kinéztem az ablakon, láttam, hogy vannak vonalszerűen ereszkedő hópelyhek, aztán vannak cikázók, örvénylők és duplán örvénylők... elnéztem egy ideig. Közben rájöttem, hogy szamárság volt a hópelyhek osztályozásába belefogni, ugyanis az egész történet nem a hópelyhekről, hanem a levegő mozgásáról szól. Ez egy kicsit ünneprontó, kevésbé költői, de közelebb áll az igazsághoz. És az igazság az, hogy a levegőjáték van tavasszal is, néha nyáron is és főként ősszel, de erről legfeljebb annyit tudunk, hogy fúj a szél. A levegő nem látszik, nem lehet lerajzolni, nincs miről beszélni, nem is létezik és punktum.
És akkor eszembe jutott, hogy ezután csak levegőjátékot fogok rajzolni, levegőjátékot vagy szép fehér hóvihart.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése