Nem diplomagyár

A tábla házában

A „Letűnt civilizációk” c. könyvben [1] olvasom, hogy fennmaradt egy közel négyezer éves ékírásos tábla, amely egy sumer kisfiú iskolában töltött napjáról szól. Azt tudni kell, hogy Mezopotámiában már Kr.e. a 4. évezredben kialakultak az írnokképző iskolák, a diákok a „tábla házába” jártak megtanulni az írást hatszáznál is több írásjelet, olvasást, számolást [2]. Nem valószínű, hogy a legényke minden napja így telt, de a testi fenyítés nem lehetett szokatlan, ha a tanító mellett működő felügyelőket „ostorvivőknek” hívták.

„A tábla házában a felvigyázó rám szólt: ’Miért késtél el?’

Megijedtem, hevesen vert a szívem,

mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam.

A tábla házának atyja kikérdezte a táblám,

elégedetlen volt vele, és megütött.

Majd a leckével buzgólkodtam, a leckével kínlódtam.

Mikor a mester a tábla házának rendjét ellenőrizte,

a nádpálca embere rám szólt: ’Az utcán körül kell nézni:

ruhád nem szabad elszaggatni!’ — és megütött.

A tábla házának atyja teleírt táblát tett elém,

a tanterem embere ránk szólt: ’Írjátok!’

Táblámat kézbe vettem,

táblámat írtam, de volt, amit nem értettem rajta,

amit kiolvasni se tudtam.

Ekkor a felügyelő rám szólt:

’Engedélyem nélkül miért beszélgettél?’ — és megütött;

A felügyelő rám szólt:

’Engedélyem nélkül miért hajolgattál?’ — és megütött;

A szabályzat embere rám szólt:

’Engedélyem nélkül miért álltál fel?’ — és megütött;

A kapu embere rám szólt:

’Engedélyem nélkül miért mentél ki? — és megütött;

A bot embere rám szólt:

’Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?’ — és megütött;

A sumer nyelv embere rám szólt:

’Hibásan mondod a sumert!’ — és megütött;

mesterem rám szólt: ’Kezedet nem jól tartod!’ — és megütött;

Az írnoksorsot megutáltam, az írnoksorsot meggyűlöltem.” [3]

Ez az „utálat” nem tarthatott sokáig, ugyanis a költemény záró soraiból az derül ki, hogy végül „tudós lett belőle”. Néhány ezer évvel később Apáczai Csere János ezt úgy foglalta össze, hogy „A tudomány gyökere keserű, gyümölcse pedig gyönyörűséges”. Kicsit prózaibb megközelítésben a történet súlypontja egészen máshol van: miután jól megfizették a tanítót, a diák is jobban haladt - ide azonban már nem Apáczai-idézet talál, hanem... azt nem írom le.

Az elmúlt négyezer év alatt a civilizáció, a kultúra sokat változott, de az ember nem. A világ hiába változik, ha a megélt valóság ugyanaz marad.

1.      Letűnt civilizációk – Reader’s Digest Kiadó, Budapest, 2003.

2.      Pukánszky-Németh: Neveléstörténet. Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1996 [link]

3.      Akkád nyelvű költemény – A tábla házának fia, Kr. e. 2. évezred eleje, ford. Komoróczy György [link]

Hóvihar

Ma vettem egy füzetet. Sima lapút, ahogy mondani szokták. Amióta az eszemet tudom, mindig szerettem új füzetet kezdeni. Tiszta lappal indulni, mondják a pszichológusok. Minden füzetem egy fogadalom, erős elhatározás, hogy abba csak hibátlanul, szépen írok. Négy-öt oldalnál tovább soha nem jutottam -  a hibákat és az elfuserált betűket nem tudtam feltartóztatni. Kisdiák koromban rajzkörre jártam, ott is ugyanúgy voltam vele, a szép, fehér lapba beleképzelt tájképből rendszerint valami primitív mázolmány lett. Van, hogy eszembe jut egy ismert dallam... ne is beszéljünk róla...

Ma délelőtt kinéztem az ablakon, láttam, hogy vannak vonalszerűen ereszkedő hópelyhek, aztán vannak cikázók, örvénylők és duplán örvénylők... elnéztem egy ideig. Közben rájöttem, hogy szamárság volt a hópelyhek osztályozásába belefogni, ugyanis az egész történet nem a hópelyhekről, hanem a levegő mozgásáról szól. Ez egy kicsit ünneprontó, kevésbé költői, de közelebb áll az igazsághoz. És az igazság az, hogy a levegőjáték van tavasszal is, néha nyáron is és főként ősszel, de erről legfeljebb annyit tudunk, hogy fúj a szél. A levegő nem látszik, nem lehet lerajzolni, nincs miről beszélni, nem is létezik és punktum.

És akkor eszembe jutott, hogy ezután csak levegőjátékot fogok rajzolni, levegőjátékot vagy szép fehér hóvihart.

Nem csalás, nem ámítás

Van egy bűvészmutatványom, amit valamikor jól begyakoroltam, de soha nem adtam elő. Csak egy pakli magyar kártya kell hozzá.

Tisztelt közönség, itt van ez a pakli kártya, kérek egy vagy több önkéntest, keverje alaposan össze a lapokat. Kész van? Jó, akkor keverje össze még jobban. Most pedig nyugodtan nézze meg, elégedett-e a lapok elrendezésével, sorrendjével. Ha minden rendben van, akkor következik a mutatvány: meg fogom tanulni a lapok sorrendjét. Körülbelül 6 percig türelmet és csendet kérek, aztán jöhetnek a kérdések. Meg lehet kérdezni, hogy egy adott kártya a sorban hányadik helyen van, vagy pedig milyen lap található az adott helyen. Hányadik a zöld tízes? Vagy: A 28. helyen milyen lap van? Hibátlanul fogok válaszolni minden kérdésre.

Az a trükk benne, hogy nincs semmiféle trükk.

Az igazi bűvészmutatvány azonban csak ez után következik: mindezt szinte bárkinek meg tudom tanítani maximum egy hét alatt, ugyanis az igazi bűvészmutatvány lényege az, hogy ez sem bűvészmutatvány, nincs semmiféle trükk benne, csak szorgalom kell hozzá. A kulcsszó: memóriafogas.

A történetet ott kell kezdeni, hogy miért van az, hogy egy rakás viccet megtanulunk egyetlen hallás után, viszont komoly erőfeszítésbe telik a tanulnivalót megtanulni. Az iskolában rosszul teljesítő diákok között sokan hatalmas információmennyiséget felhalmoznak különböző területekről: kutyákról, autókról, sztárokról, dinoszauruszokról, italfajtákról, slágerekről, stb. Mi a döntő különbség a tudományos és a profán információ (hívjuk így) között? Mi a baj a tudományos információval? Megmondom. Az, hogy színtelen és szagtalan, megfoghatatlan. Illékony gáz. És ami a legrosszabb: nincs története.

A memóriafogas készítésének első lépése az, hogy a színtelen, szagtalan, megfoghatatlan, illékony számokat életre keltjük. Materializáljuk. Már korábban jeleztem, hogy a számok nem léteznek, ezért át kell emelni őket a létező világba. Ez úgy történik, hogy például a nullásra azt mondjuk, hogy az a lufi. Belül semmi, kívül elhanyagolható. Ez a nullás. Az egyes a fa, inkább jegenyefa, vagy ceruza, vagy meggy (egy-meggy), lehet választani. Nálam például a 17-es a rozsda, soha nem kételkedtem benne, hogy a 17-es csakis rozsda lehet, semmivel nem téveszthető össze. Hogy 18-as is lehetne? Áááá, az a lekvár! Ugyanígy a kártyákat is életre lehet kelteni: a piros nyolcas az út, a tök nyolcas a család, rá is rajzolták. Memóriafogast lehet készíteni a hónapokból vagy az óra számlapjából, vagy a lakásban a szobákból, vagy az iskoláig vezető útból, vagy a hangskálából, majdnem akármiből, amire jellemző (vagy felállítható) a sorrendiség. A memóriafogas fokait pedig olyan elemekből építsük fel, amelyek a gondolkodásunkban központi helyet foglalnak el: az orvosok a sztetoszkópot és a lázat, az asztalosok a deszkát és a szút, az írók a papírt és a szivart, a politikusok a hazugságot és a hatalmat ne felejtsék ki. Ha készen van a lista (tízig, húszig, százig), akkor azt meg kell tanulni, de úgy, hogy az embernek ne a fejébe, hanem a vérébe menjen. Ez nem tehetség, hanem szorgalom kérdése. Csiribí-csiribá, itt a piros király!

Ma délelőtt a munkából felhívtam a Hargita Megyei Orvosi Kollégiumot. 0266-371688. Csak úgy feltárcsáztam, mintha a fatert hívnám. Pedig először hívtam őket. Két nappal ezelőtt megnéztem a neten a számukat, kerestem, hova írjam. Megnézem jobban, hát látom, hogy a tisztelt Kollégium irodájában ül egy ember, nézi a számítógépet, azon keresztül bámulja a végtelent. 37=ember, csak Celsius fokban, 16=számítógép, a kettes számrendszer miatt, 88=végtelen, méghozzá dupla.

Voilà. Többet nem mondok.

Ecce homo

Lozsádi Károly professzor írja [1.], hogy

„Van egy természettudományos, egy filozófiai és egy teológiai antropológiánk, amelyek mit sem törődnek egymással. Egységes eszménk az emberről azonban nincsen.”

De még mennyire, hogy nincsen, az egységes látásmód valódi igénye (lehetősége?) valahol Voltaire vagy már da Vinci után elveszett [2.], méghozzá észrevétlenül, ugyanis még manapság is vannak írástudók (pszichológusok, írók, orvosok, filozófusok, szociológusok, stb.), akik érteni és magyarázataikban nagy hévvel megragadni vélik az Embert. Ki-ki a maga mikroszkópja felett hirdeti a teljesebb igazságot. Hamvas Béla hívta fel a figyelmet Thoreau zseniális meglátására [3.]:

„A tudomány hazudik. Minden dolog semmitmondó, ha mikroszkóp alatt nézik. Képzeld el az embert, a lovat, a madarat tízezerszeres nagyításban.”

Vegyük például az emberről legtöbbet tudó orvostudományt. A modern technika annyira meg tudja mérni az embert, hogy feleslegessé vált a beteg, de az orvos is; maradt a vér, az automata analizátor, a specialista és a zárójelentés. A napokban egy szakkönyvben [4.] érdekes leírást találtam. Ismeretlen szerző 1766 előtt így ír az asztmáról: 

„A nehéz lehellet a kisdedekben származik többire a sok mucustól avagy nyálas turhától, melly a tüdőnek járását és a lehelletnek utait bé dugja. Sokszor annyira meg gyűl az enyves turha a lehelletet szolgáltató tüdőnek lyukatskáiban, hogy abból fojtó hurut következzék mely hirtelen való halállal fenyegeti a kisded ártatlan gyermekeket. Mely őket annál hamarabb megis öli kevés órák alatt, ha valami spasmussal lészen öszve czimborálva a fojtó hurut.” 

Két dolog zavarba ejtő: a szöveg 250 év után is érthető, ill. a szerző nem kórképről, hanem egy valóságos, ártatlan kisdedről beszél. Micsoda józan antropológia! 

Lehet, hogy nem orvos írta...

Olvasnivaló

1.  Lozsádi Károly: Értekezések a szívről és a keringésről, Medicina Könyvkiadó, Budapest, 2010

2. Németh László: Új enciklopédia in Pedagógiai írások, Kriterion Kiadó, Bukarest, 1980

3. Hamvas Béla: Thoreau in A babérligetkönyv. Hexakümion, Medio Kiadó, 1993

4. Cserháti Endre: A légúti allergia patofiziológiája in Polgár Marianne (szerk.) Allergia csecsemő- és gyermekkorban, Springer, 1996.

Megjegyzések

A kép forrása: The Telegraph. A gondolatot felvetette: Frici bácsi.